III. Fejezet: Rémálmok kínzása

Hol vagyok? Miért van ilyen sötét? E...ez...ez meg micsoda? Az a halovány kis fénysugár? Olyan ismerős ez a hely...mindha már jártam volna itt és ez talán..FÜST!!

-ÁÁÁÁ!!! – kiáltva felültem az ágyban. – h-h-h-h-h-h-h – csillogó verejtékkel a homlokomon és lihegve ültem az ágy tetején. Csak egy álom volt...csak egy álom. – mondtam magamnak. De ez nem csak egy álom volt. Ez az álom 6 éve szinte minden este előjönn és addig nem tűnik el, amíg meg nem ébredek. Ez az álom a múltam egy kis része.

- Shichyou szívem, jól vagy? – Yakara nénikém rontott be az ajtón aggodalommal teli arccal.

- Igen...jól vagyok, csak...csak egy rossz álom volt. – Mióta Yakara nénikémmel élek zárkozottabb lettem iránta. Mivel a nevelésem terhe a vállát nyomja nem akartam, hogy rosszul érezze magát vagy, hogy nehezítsem a lelkét. Yakara nénikém mindig is nagyon szeretett és segített nekem. Neki mindig kiöntöttem a lelkem, ha olyasmi nyomta, amit a szüleimenk nem akartam elmondani. De most...hogy gyakorlatilag ő az anyukám, nem mondok el neki mindent, ami a szívemet illeti. Igy az álmomról sem tud. Nem tudja, hogy mit álmodok, mióta és hogy mit jelent. Igazság szerint a jelentését én se nagyon értem. Bár tudom mi pecsételte bele szívembe és lelkembe. Egy olyan emlék, amit elakarok felejteni, de nem tudok...és...meg nem történné sem tudom már tenni. Egy visszafordíthatatlan és jóvátehetetlen emlék.

- Hozok neked egy csésze meleg teát. Az majd segít. – mosolygott Yakara nénikém és elíndult a konyhába. Szívesebben mentem volna ki én és készítettem volna el a teát, utána pedig egy kicsit ki mentem volna a ház elé a levegőre, de úgy döntöttem, hogy hagyom hogy elkészítse a teát. Nem akartam csalódást okozni neki és, hogy azt higyje, hogy ellököm magamtól. Hisz nagyon sokat tett értem. Befogadott és sajátjaként nevelt. – Itt is van. – mosolyogva nyújtotta felém a bögrét.

- Arigatou Goseimas Yakara néni. – bár a kedvem egyáltalán nem volt vidám mégis egy kedves és bátorító mosollyal vettem át a gőzőlgő bögrét.

- Akkor én megyek. Aludj jól Shichyou.

- Neked is szép álmokat. – egy jó éjt puszit nyomott a homlokomra, majd kiment. Láttam rajta, hogy nagyon fáradt. Nemcsoda hisz sokat dolgozik. Ittam pár kortyot a teából. 

Tényleg segített. Egy kicsit megnyugodtam, majd el is álmosodtam. Ennek ellenére nem tudtam elaludni. Féltem, hogy újra előjön az álmom és ezt nem akartam. Elővettem a fényképalbumomat és elkezdtem nézni. Minden képről eszembe jutott egy-egy emlék, azokról a napokról amikor még csak 10 vagy annál kisebb voltam. Viszont volt egy kép, amiről semmi sem jutott eszembe. Egy kép, ami mintha nem is hozzám tartozna, a múltamhoz, a gyerekkoromhoz. És akárhányszor is lássam ezt a képet,mindig ismeretlennek tűnik. Közelinek, de...ismeretlennek. Hajnali 4 óra felé járt. Úgy döntöttem, hogy mégis lefekszem, viszont a lápámat égve hagytam. Ahogy lehunytam a szemem el is aludtam.