VI. Fejezet: Az állasinterjú

Lassan kinyitottam a szememet és ennek a csodás álomnak vége lett. Viszont nem voltam szomorú, mert pillantásom az ablakom elötti fa egyik ágára esett, ahol két madár csiripelte reggeli dalát. Egy darabig mozdulatlanul feküdtem az ágyban és hagytam, hogy a mennyei dallamok átjárják testem és  lelkem. Mikor a madarak tiszta dala átjárta szívemet és újra felidézte azt a régi emléket, kiszálltam az ágyból és bementem a fürdőszobámba. Langyos vizzel lezuhanyoztam, és kiürítettem a gondolataimat. Mikor kijöttem a zuhany alól felöltöztem. Kellemes tavaszi idő volt kint. Ezt többek között onnan is tudtam, hogy teljesen kitártam az ablakot és a tavasz langyos melege, és a virágok émelyítő illata lengte be a szobámat. Egészen jó kedvem lett. Az órára néztem. 10:00 óra volt. Lementem a konyhába, ahol a nénikém már javában sürgölődött. Nem tudtam, hogy mondjam-e el neki, hogy dolgozni szeretnék a „Kantayou” kávézóban, vagy sem. Nem tudtam, hogy mit gondolhat és hogy hogyan érezheti magát emiatt. Egy kicsit tétovázva álltam meg az ajtóban, ami fel is tűnt neki, mivel gyanakodva üdvözölt, majd rám kérdezett, hogy minden rendben van-e?

- Hé...Shichyou drágám. Minden rendben?

- Huh...i-igen, elnézést. – nem lehettem elég meggyőző, mivel kíváncsian felemelte az egyik szemöldökét és megkérdezte:

- Lenne valami, amit elszeretnél nekem mondani? Mert ha igen, akkor nyugodtam elmondhatod – és biztatóan mosolygott egyett. Pont ettől féltem. Hiszen most hogyan mondhatom, hogy munkát keresek magamnak, mert túl sokat dolgozik és csak magának tesz ezzel rosszat, mert teljesen elhanyagolja az egészségét. Már akkor láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, amikor nem engedtem meg neki, hogy mást csináljon, csak aludjon.

- De ha nem akarod nem kell beszélnünk róla... – kezdte mondani, de én félbeszakítottam.

- Nem...úgyis...úgyis elmondtam volna... – most mondd el neki Shichyou, mert ha most nem teszed meg később sokkal kellemetlenebb lesz. És ez igaz. – Tudod Yakara néni...én...én aggódom az egészséged miatt. Túl sokat dolgozol és félek, hogy elhanyagolod az egészségedet. Ezért...olvasgattam egy kicsit az újságban és láttam egy hirdetést, ahol pincérnőt keresnek a „ Kantayou” kávézóban. A tegnap ott voltunk a lányokkal és egy nagyon aranyos kis kávézó. És...a tegnap felhívtam őket és mára megbeszéltem velük egy időpontot, amikor több információt mondhatnak.

- Értem – mondta kissé csalódott és fáradt hangon. Viszont ez a fáradt hang nem álmatlanságra utal, inkább szégyenre. És ezt nem akaratam.

- De ha azt akaradod...én...ne érts férre...én csak... – odasétált hozzám és megállt velem szemben, megfogta a kezemet, megszorította és azt mondta:

- Nem baj. Sajnálom, hogy nehézséget okoztam neked a fáradságommal. És megígérem, hogy jobban oda figyelek magamra, na meg...a Kantayou tényleg egy nagyon aranyos kis kávézó, ha oda akarsz menni dolgozni, akkor menj, de arra kérlek, hogy a fizetésedet tedd el zsebpénznek. Rendben?

- Rendben. -  Hosszasan megöleltem és egy nagy cuppanos puszit nyomot a homlokomra.

Tizenkétóra elött 5 perccel megérkeztem a kávézóba. Mikor odaértem megláttam a pincérfiút, aki előző nap kiszolgált minket. Odamentem hozzá és megszólítottam.

- Elnézést. – Mondtam kissé bizonytalanul.

- Igen? – megfordult és mikor meglátott elmosolyodott. 

– Konichiwa. Ön nem...a lány, aki a tengap egy teát kért három másik lány társaságában ennél az asztalnál? – és rámutatott az asztalra, ahol a tegnap a lányokkal ültünk.

- De...de igen. Hiroshi Shichyou a nevem. Örvendek.

- Én is örülök. – Mondta a fiú és kezet nyújtott. Kezetfogtam vele, majd viccesen megkérdezte – Nos akkor hozzatok egy teát?

- Nem...köszönöm. Valójában az újságban olvasott hirdetés miatt jöttem – mondtam.

- Akkor lesz egy új családtagunk. Ennek örülök. – Úgy mondta ezeket a szavakat, mintha 100%-ig biztos lenne abban, hogy felvesznek. Bár így lenne. Gondoltam magamban.

- Remélem, hogy felvesznek. – Válaszoltam bizonytalanul.

- Biztos vagyok benne. Amint észrevettem, maga megbizható, és nagyon kedves, szóval...nem lesz gond. – majd megint elmosolyodott. Még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna visszafolytani mosolyomat, mely egyik másodpercről a másikra jelent meg arcomon.

- Arigatou goseimas.

- Jöjjön. Megmutatom a főnök irodáját. – Majd el is indult. Mikor megáltunk egy a vörös és enyhén szürkésfehér ajtó elött a fiú bekopogott.

- SZABAD! – szólalt meg egy hang az ajtó mögül. A fiú benyitott és beengedett.

- Főnök ez a lány az újságban feltett hirdetéssel kapcsolatban jött – a férfi rám nézett és óvatosan végigmért. Majd felállt és illedelmesen kezetnyújtott.

- Örvendek kisasszony. A nevem Kantayou Katamoto.

- Örvendek Uram. Az én nevem Hiroshi Shichyou.

- Kérem foglaljon helyet. – Miután kezetfogtam a férfival leültem egy székre. – Szóval a hírdetés kapcsán jött – kezdte a beszélgetést.

- Hai. – Válaszoltam neki minél határozottabban.

- Nos akkor mivel a nevét már tudom, kérem mondja el életkorát és hogy Ön miképpen tudna jönni, mert ha nem tévedek, akkor még gimnazista.

- I...igen. Még gimnazista vagyok a Iesada Kan gimnáziumba járok és 16 éves vagyok. A tegnap jártam először a „Kantayou” kávézóban néhány iskolatársnőmmel. Hazaérve láttam a hírdetést és arra gondoltam, hogy eljövök érdeklődni, mivel aranyos kávézonak tartom ezt a helyet.

- Nos igen. Kicsi, de nagyon szép. Legalábbis nekem. – Elmosolyodott, majd folytatta. – Hisz mindenkinek a saját kávézója a legszebb, nem igaz? – ekkor muszály volt egy kicsit elkacagjam magam.

- Hát igen, így va – és ekkor egy újabb kis kacagás féle. Szerencsére a főnök nem reagálta rosszan, sőt még ő is elkacagta magát, aminek kifejezetten örültem.

- Tehát akkor kérem mondja el, hogy mikor nem kell menjen a gimnáziumba. Mind láthatta itt elég sok gimnazista dolgozik. Fontos számunkra a tanulás és a szabad idő is. Ezért én mindig is megpróbáltam úgy beosztani őket, hogy ne kelljen hiányozniuk az iskolából, legyen idejük tanulni és a barátaikkal lenni. E utobbit úgy is biztosítom, hogy néhány nap szabadot adok minden héten, illetve az ünnepekkor teljesen felszabadítom őket. – Ez jól hangzott, mert így Riiennel, Izayoival és Ayame-channal is tudtam lenni, és a nénikém is biztos örült volna, ha nem „terhelném” le magamat.

- Nekem megfelelne. Én a pénteki és szerdai napokat kivéve 14:00-ig vagyok iskolában. Szerdán és pénteken 13:00-ig vannak óráim. – Mondtam az iskolai programomat kissebb szünetekkel, mivél jól át kellett gondoljam, hogy helyesen mondom-e az órákat.

- Értem, akkor Ön a délutáni műszakokban lesz benne. Szerdán, pénteken és...legyen...kedden. Így a hétfője, a csütörtökje szabad lesz, illetve a hétvégéje. Majd ha jól halad változtathatunk a beosztásán. Havi 31,715 jen fizetést kapna. Ez megfelelne így önnek? – egy pár percig elgondolkodtam és mindent gyorsan felvázoltam és figyelembe véve egy határozott „hai”-al jeleztem, hogy akarom az állást. – Hát akkor elintézjük a papirokat és a jövőhéttől már neki is láthat. – Csak mikor felálltam a székről vettem észre, hogy a fiú, aki idevezetett már elment. Elintéztük a papirokat és elköszöntem a főnökőmtől.

Mikor kimentem láttam, hogy a pincérfiú épp egy rendeléssel a kezében jön felém és mosolyog.

- Na hogy ment?

- Köszönöm jól. A jövőhéten kezdek. – Válaszoltam boldogan.

- Ennek örvendek. Hamár kollégák vagyunk, nem gond ha tegezlek? Elvégre egykorúak vagyunk, csak azért a tisztelet...

- Nem gond. Viszont a te nevedet nem tudom. Így elég nehéz lesz két rendelés között utánad kiabálnom, hogy „SEGÍTSÉG NEM BÍROM”. – Alíg fejeztem be a mondatómat, a fiú máris nevetni kezdett.

- Hát igen, tényleg nem lenne könnyű. Takano Gakuya a nevem, de a barátaim csak Gaku-nak szólítanak. Te is szólíts így.

- Rendben. Gaku-kun. Így jó lesz? – majd egy kicsit elnevettem magam.

- Hai Shichyou-chan.

- Akkor én megyek. Holnap suli, és még lenne valami elintézni valóm.

- Rendben. Mondd a jövő héten mikor dolgozol? Segíthetnék neked beilleszkedni, és megtanítani a dolgokra.

- Az jó lenne, köszönöm. A jövőhéten kedden, szerdán és pénteken van műszakom délután.

- Remek. Nekem is. – Hangjában érződött az új barátság teremtette boldogság. – Akkor menjél, pihend ki magad és kedden várunk. –Elköszöntem Gaku-kuntól és hazamentem. Útközben vettem néhány gyertyát és egy szép virágcsokrot.

Még mielött hazaértem volna, kimentem a temetőbe, a szüleim és húgom sírjához. Leraktam a virágcsokrot és meggyújtottam a gyertyákat. Úgy két-három órát tölthettem a sírnál, imádkozva és a régi emlékeket felidézve.

 Majd hazamentem.